– Mióta dolgozik a Mészáros utcai fogászaton?

– Harminchárom éve, 1987 óta dolgozom a Mészáros utcai rendelőben, ami korábban a János kórház és a Maros utcai szakrendelő alá tartozott, ezután került a XII. kerületi önkormányzat fenntartásába. Az asszisztensem, Szabó Andrea – aki csak névrokonom – huszonöt éve segíti a munkámat. Semmelweis-nap alkalmából ő is elismerésben részesült, oklevelet kapott Pokorni Zoltán polgármestertől.

– Évtizedek alatt igen szoros orvos-beteg kapcsolatok alakulhatnak ki. Sok „régi ismerőst” köszönthet a páciensei közt?

– Hogyne, nagyon sok emberrel van személyes kapcsolatom! Gyakori, hogy egy-egy család minden tagja hozzám jár, így egyszerre több generáció életét kísérhetem figyelemmel.

– Mekkora a rendelő forgalma most, a három hónapig tartó rendkívüli időszak után?

– Ügyeletet a veszélyhelyzet idején is elláttunk, ekkor azonban csak foghúzásokat, valamint kisebb szájsebészeti beavatkozásokat végezhettünk, fúrásokra például biztonsági okokból nem volt mód. Most, hogy már megszűntek a korlátozások, szinte özönlenek a betegek, nincs megállás! Az akut problémákat azonnal ellátjuk, míg a halasztható esetekben a telefonos előjegyzést követően két-három héten belül tudjuk fogadni a bejelentkezőket.

– Miért döntött egykor a fogorvosi pálya mellett?

– Édesapám dr. Szabó Zoltán szívsebész, ő volt a városmajori klinika igazgatója, a nevéhez fűződik az első magyarországi szívátültetés. Sokat köszönhetek neki, már egészen kis koromban bemehettem hozzá a műtőbe, és láthattam a heroikus, olykor tíz-tizenöt órás műtétek közben dolgozni. Az általa szerzett élményeim adtak határozott indíttatást ahhoz, hogy orvos legyek.

– Mégsem szívsebész lett, hanem fogász…

– Apám szinte mindennap hajnali öt órakor ment el otthonról és éjfélkor jött haza, nagyon keveset láttuk – emiatt nem is biztatott arra, hogy folytassam a mesterségét. Az érettségi után nem vettek fel azonnal az egyetemre, ezért egy barátom javaslatára fogtechnikusi képzésre jelentkeztem. Elvégeztem a kétéves iskolát, mellette pedig fogtechnikus és asszisztens voltam. Ennek az időszaknak később, már végzett fogorvosként sok hasznát vettem, a személyes tapasztalatok révén jobban beleláttam a kezem alá dolgozó szakemberek munkájába.

– Ön át tudja örökíteni gyermekeinek a mesterségbeli tudását?

– Huszonnyolc éves nagyfiam közgazdasági iskolát végzett, nem akar orvos lenni – talán azért, mert ő is keveset látott engem gyerekkorában. Próbálkozom, hogy a tizenhárom és a tízéves lányaim közül legalább az egyik továbbvigye a szakmámat. Erre egyelőre látok esélyt, mindkettőjük érdeklődik a munkám iránt.

z.